Az önegyüttérzés gyakorlása folyamán különböző szakaszokon mehetünk keresztül. Talán bölcsebb ezeket nem egymás után következő szakaszokként felfogni, hanem inkább úgy, mint egy több ágú fonás szálait: mikor melyik szálat hajlítjuk éppen, de mindegyik szálra újra meg újra szükségünk van ahhoz, hogy a fonat elkészüljön. Vagy tekinthetünk úgy is rájuk, mint egy spirálra, amelynek menetein felfele haladva, egyrészt úgy tűnik, hogy mindig ugyanoda térnünk vissza, másrészt az is igaz, hogy már egy következő menetben vagyunk. Egy másik érzékletes kép, amellyel kifejezhetjük, hogyan is viszonyulnak ezek a szakaszok egymáshoz, és hogyan is jelennek meg az önegyüttérzés gyakorlásának kalandos útja során, a többszólamú zenemű képe. Egyszerre hallunk minden szólamot, mégis egy adott időpillanatban megtörténhet, hogy egyikük-másikuk kiemelkedik a többi közül, hangosabb, vagy a többiek csak kíséretként szólaltatnak meg néhány akkordot. Aztán változnak a szerepek, és egy másik szólam kerül fókuszba.

Ezek a képek segítenek elkerülni azt a veszélyt, hogy úgy tekintsünk az önegyüttérzés gyakorlására, mint valami teljesítmény túrára, vagy mint egy olyan útra, amelyen meghatározott szakaszok, rangok, beosztások vannak. Az önegyüttérzés gyakorlása a zöld rendszerünket fejleszti, de ha teljesítményként tekintünk rá, ha méregetjük, hogy éppen melyik szakaszban vagyunk, összehasonlítjuk magunkat másokkal, azzal, ahol szerintünk ők tartanak, ha aggódunk azon, hogy mikor fogunk tovább jutni, vagy éppen azon, hogy elkerülhetetlen, hogy az út fájdalmas részeit is megtapasztaljuk, akkor kék és piros rendszerünket kapcsoljuk be. Így pont ellenkező hatást fognak elérni, mint amire vágyunk, mint amire szükségünk van.

Az egyik ilyen, szinte leghamarabb észrevehető szólam egyfajta idegenkedés az önegyüttérzés gyakorlataival szemben. Sokunknak szüksége lehet arra, hogy átlépjen egy ellenálláson, amely egyrészt személyesen belőlünk, másrészt kultúránkból fakad. Ilyen hangok szólalhatnak meg ilyenkor: „nem szoktam hozzá, hogy önmagamra figyeljek”, „nem szoktunk önmagunkhoz kedvesek lenni”, „milyen visszatetsző önmagamat megsímogatni, megölelni”, „legyen más kedves velem, én majd kedves leszek másokhoz”, „ez puszta önálltatás, önbecsapás, kábítószer”.

Amikor meg tudjuk engedni ezeket a hangokat anélkül, hogy hallgatnánk rájuk, lassan-lassan megcsillan bennünk az önmagunkkal szembeni gyengédség, kedvesség. Lelkesedésünk egyre növekszik, felismerjük, hogy milyen erőteljes eszközre találtunk rá. Olyan ez, mint a szerelem ideje. Rájövünk, hogy legalább részben ki tudjuk elégíteni saját szeretet és gyöngédség iránti ígényeinket. Egyre nagyobb bizalommal nyílunk meg azok előtt a kellemes érzelmek előtt, amelyek az önegyüttérzés gyakorlása közben feltörnek bennünk, és elárasztanak. Megjelenik bennnünk egyfajta ragaszkodás ezekhez a kellemes érzelmekhez, és elkezdünk arra vágyni, hogy minden alkalommal érezzük őket.

Ez a vágyunk természetes, egészséges, abból fakad, hogy jót kívánunk magunknak. Mégis, ez a mód, ahogyan a „jót” keressük, csalódáshoz vezet. Mindeddig azért ültünk le az önegyüttérzést gyakorolni, hogy megengedjük magunknak a szenvedést, és gyöngéden átöleljük önmagunkat, aki szenved. E gyakorlatok folyamán megjelenő kellemes érzelmek, nem helyettesítették a kellemetleneket, hanem körülölelték őket, teret adva nekik, hogy ők maguk változzanak át. Ám ebben az új szólamban más hangok jelennek meg bennünk, amelyek arra sarkallnak, hogy kellemetlen érzelmeink megszűntetésének szándékával végezzük a gyakorlatokat. Ha szorongás, magány, düh, szomorúság jelentkezik bennünk, leülünk önegyüttérzés meditációt végezni, és arra várunk, hogy ezek az érzelmek minél hamarabb eltűnjenek. Így a gyakorlataink a valóságunkkal szembeni rejtett ellenállássá válnak, ám az ellenállás ahelyett, hogy csökkentse megnöveli a szenvedésünket.

Ez a szólam akkor halkul el bennünk, amikor képesek leszünk odahallgatni egy másik hangra, amely azt mondja: „amikor szenvedünk nem azért vagyunk önegyüttérzőek, hogy jobban érezzük magunkat, hanem azért, mert rosszul érezzük magunkat”. Motivációnk megtisztul, már nem fájdalomcsillapítóként akarjuk használni az önegyüttérzést, és paradox módon ez odavezet, hogy – bár másképp, mint gondoltuk –, az önegyüttérzés újból csillapítani fogja a fájdalmunkat, gyöngédséggel körülölelve azt.

Ahogy egyre mélyülünk az önegyüttérzés gyakorlásában egy újabb szólamot ismerhetjük meg. Vannak olyan személyek, akiknél ez a szólam a gyakorlatok elkezdésének első pillanatától többé-kevésé erőteljesen jelen van. Az angol szakirodalom hátsó huzat (backdraft) jelenségként írja le. A backdraft a tűzoltók által használt kifejezés, azt a jelenséget írja le, hogy az oxigén nélkül maradt, elfojtott tűz berobban, ha hirtelen friss levegőhöz jut.

Életünk folyamán sok szenvedést halmozódhat fel bennünk. Hogy tovább tudjunk menni, elfojtjuk őket, és mint elfojtott ízzó parázs ott lappanganak lényünk mélyén. Amikor az önegyüttérzés friss levegője érinti ezt a sok bennünk lappangó fájdalmas emléket, a fájdalom egyszercsak teljesen váratlanul fellobban bennünk. Az önmagunk iránti gyengédség tapasztalatai előhívják azokat a fájdalmas emlékeket, amikor nem tapasztaltuk meg ezt az elfogadást.

Ha épp ez a szólam játsza bennünk a főszerepet az önegyüttérzés tanulásának folyamatában, fontos tudatosítanunk, hogy a megtapsztalt fájdalmakat nem az önegyüttérzés gyakorlatai okozzák. Semmit sem teszünk rosszul, hanem épp annak a jelét tapasztaljuk, hogy jól végezzük a gyakorlatokat, szívünk ajtaja elkezd megnyílni, és mindaz, ami bennünk gyógyulásra szorul elkezdi magát megmutatni. A backdraft jelensége arról biztosít bennünket, hogy a gyógyulás folyamata elkezdődött.

A backdraft jelei: érzelmeink síkján a szégyen, a gyász, a félelem, a szomorúság, szégyen, sebezhetőség; gondolati síkon ilyen belső hangok mint: „egyedül vagyok”, „egy csőd vagyok”, „értéktelen vagyok”; testi síkon, testi emlékek, fájdalmak, testünk különböző pontjain kellemetlen testérzeket.

Ezek a kellemetlen tapasztalatok sokszor „a semmiből tűnnek elő” az önegyüttérzés gyakorlása folyamán, nem értjük mi történik. Ilyenkor sok mindent megpróbálhatunk azért, hogy ne érezzük ezeket, „visszatérhetünk a fejünkbe” racionalizálva őket, nyugtalanok lehetünk, kritizálhatunk másokat vagy önmagunkat.

Fontos, hogy megóvjuk magunkat attól, hogy a hátsó huzat (backdraft) okozta kellemetlenségek túlterheljenek, de ugyanakkor engedjük meg, hogy szívünk ajtaja lassan kinyíljon. Ezt „a szólamot hallgatva” van szükségünk leginkább az önegyüttérzésre, egy nagyon mély belső bölcsességre, és önmagunk iránti életigenlésre, amely azt kérdezi, mire van itt és most szükségünk ahhoz, hogy biztonságban érezhessük magunkat. Érzékeny egyensúlyt keresünk: egyrészt meg kell védenünk magunkat a túlterhelődéstől, másrészt azért, hogy gyógyulni tudjunk, bele kell engednünk magunkat a szenvedésbe, mert csak az a seb tud gyógyulni, ami a maga fájdalmas voltával az együttérzés terébe tud jutni, hogy ott gyengédséggel körülölelődhessen.

Ha kitartunk a gyakorlásban, előbb-utóbb tapasztalni fogjuk, hogy korábban elképzelhetetlen sebeink kezdenek el gyógyulni, belső akadályaink kezdenek leomolni, és önmagunkkal szemben egyre több kellemes érzelmet tudunk spontán módon átélni. A gyógyulás kihat mindennapi tevékenységeinkre és kapcsolatainkra egyaránt. Lassan, de gyökeresen megváltozunk.

Fontos szem előtt tartanunk, hogy a fejlődés nem lineárisan megy végbe. Újra és újra visszatérünk azokba a szakaszokba, halljuk azokat a szólamokat, amelyeket már ismerünk. Idővel egyre nagyobb önbizalommal tudjuk beleengedni magunkat a fájdalmas szakaszokba, és egyre otthonosabban mozgunk az intimitás és önmagunkkal való gyöngédség érzelmeivel átitatott szakaszokban. Növekszik a bizalmunk abban, hogy függetlenül attól, hogy mi történik belünk, mi egy gyöngéd szeretettel át tudjuk ölelni önmagunkat. És ebben az ölelésben történik a legmélyebb és legigazibb gyógyulásunk.

​

Gyermeki kíváncsisággal szemlélhetem, melyik szólamot hallom erőteljesebben, melyik játsza a főszerepet bennem?