A pszichoterápiák integrációja többféle módon valósulhat meg. Ezek a módok egymást kiegészítik és közös elemeket is tartalmaznak. Kicsit máshová helyezik a hangsúlyt és a kiindulópontot. Mindegyiküknek megvan a maga erőssége, kihívása és buktatói.

1. Az elméleti integráció egy terápiás meta-modell létrehozását tűzi ki célul. Az elméletek elméletét szeretné megalkozni, amelyben felhasználja az összes terápiás irányzatban fellelhető elméleti információt, és megpróbálja elsimítani a köztük levő úgynevezett ellentmondásokat. Ezek a metamodellek legtöbbször arra összpontosítanak, ami a különböző pszichoterápiás elméletekben közös, ezt használják fel az integráció alapjaként.
   Bár a különböző terápiás irányzatban jelen levő összes információ feldolgozása hatalmas feladat, és eddig még egyetlen meta-modellnek sem sikerült kimerítő munkát végeznie, mégis ezek a kezdeményezések nagy segítséget nyújtanak a gyakorló pszichológusoknak/ pszichoterapeutáknak. 
   Elképzelhető, hogy utopisztikus elvárás lenne az egyetlen, minden pszichoterápiával kapcsolatos információt magába foglaló meta-modell megtalkotása. Mégis, ezek a kezdeményezések, ha nem lépnek fel a kizárólagosság igényével, érdemben hozzájárulhatnak a pszichoterápiák integrációjához.

2. A technikai ekklekticizmus az integrációhoz a gyakorlati oldalról közelít.
   Vezérelve: „mi lehet segítség itt és most ennek a kliensnek az adott problémájára”.
   Nem törekszik egy elméleti modellt alkotni, amely segítségével értelmezhető az adott terápiás folyamat, és meghatározható az alkalmazandó technika, hanem azt keresi, hogy a tapasztalatból kiindulva az adott problémára mi a leghatékonyabb módszer. 
   Veszélye, hogy elcsúszik afele a szélsőség felé, amely szerint: nem számít, hogy nem értjük, hogyan működik, a lényeg, hogy működjön. 
   Ez a fajta pragmatizmus azt a kockázatot rejti magába, hogy olyan technikákat alkalmazunk egy kliensnél, amelyek eltérő pszichoterápiás irányzatokból származnak, első látásra egymásnak ellentmondó fogalomrendszerrel magyarázzák a pszichoterápiás folyamatot, és ezek az ellentmondások, - ha nem tisztázzuk őket -, összezavarhatják a klienst. Ennek a zavarnak a fel nem oldása csökkentheti a terápiás módszerek hatékonyságát, és hátráltathatja a terápiás folyamatot. Továbbá a terapeuta részéről mindenféle elméleti reflexió nélkül ráérezni arra, hogy melyik módszert a legcélszerűbb alkalmazni az adott klienssel az adott problémára hatalmas gyakorlatot és igen fejlett intuitív érzéket feltételez, amely - főleg a pályafutásuk elején levő – szakemberektől egyáltalán nem várható el.
   Szükséges, hogy a technikai ekklekticizmust egyre inkább kiegészítse egy elméleti reflexió is.

3. A közös tényezők felőli megközelítés abból indul ki, hogy a különböző pszichoterápiás irányzatok valójában a sajátos fogalomrendszerükkel a terápiában történő gyógyulásnak ugyanazt a valóságát írják le, módszereik pedig ugyanazokat az általános hatótényezőket mozgósítják. E megközelítés képviselői szorgalmazzák egy – a közös tényezőkön alapuló - közös pszichoterápiás nyelvezet kialakítását, amely megkönnyítené, hogy a különböző irányzatokban képződött terapeuták értsék egymást. Egy ilyen közös nyelvezettel egyértelműbben és közérthetőbben lehetne népszerűsíteni a pszichoterápiás ismereteket a nagyközönség számára is.
   Amennyiben sikerülne egy ilyen nyelvezetet kialakítani, fontos figyelni arra, hogy az egyes terápiás irányzatok sajátos fogalomrendszere ne merüljön feledésbe, hiszen a sokszínűség gazdagít. Ugyanannak a valóságnak többféle fogalommal, képpel való leírása segíthet abban, hogy minden kliens megtalálhassa azt a módot, ahogyan hozzá legkönyebben megérkezik mindaz az információ, amely szükséges a gyógyulásához.

4. Az integratív asszimiláció folyamán egy adott terápiás irányzatban képződött terapeuta más terápiás irányzatok technikáit használja fel, integrálva őket saját terápiás gyakorlatába. Ebben az esetben a terapeuta megmarad a saját terápiás irányzatának fogalomrendszerén belül. Ez az integráció olyankor szükséges, amikor a terapeuta saját fogalomrendszerének hiányosságával találkozik. Ilyenkor átvesz elméleti elemeket abból a terápiás irányzatból, amelynek technikáit használja, de olyan módon építi be saját irányzatának elméleti rendszerébe, hogy az megőrizze önazonosságát.
   Ehhez a saját terápiás irányzat fogalomrendszerének mélyreható ismerete szükséges, különben a terapeuta vagy azt kockáztatjaja, hogy kilép a saját terápiás irányzatának keretei közül, vagy ellentmondás fog feszülni a saját eredeti elméleti rendszere és az átvett elméleti elem között. Az első esetben valójában már nem nevezheti magát annak az irányzatnak a képviselőjének, amelyeben képződött, nem marad lojális saját irányzatához, a második esetben az ellentmondásosság csökkenteni fogja a terápiás folyamatnak hatékonyságát.

5. A komplementaritás az a mód, ahogyan két vagy több terápiás irányzat ötvözéséből egy új irányzat születik. Ez az új irányzat magában hordozza azon irányzatok erősségeit, amelyekből keletekezett, így hatékonyabb lehet, mint azok. Ilyen módon jött létre a kognitív-viselkedésterápia a kognitív és a viselkedés terápiákból, a dialektikus viselkedésterápia a kognitív-viselkedés terápiák és a Zen elvek ötvözéséből. Itt is fontos a kiinduló irányzatok mélyreható ismerete, hogy integrációjukból egy koherens új rendszer születhessen, amely képes keretet adni a terápiás folyamatnak.

6. A neuropszichológiai kutatások eredményei az integrációs törekvések alapjául szolgálhatnak. Ezek a kutatások kimutatták, hogy a csecsemő és édesanyja közti kapcsolat hozzájárul a csecsemő agyában azoknak az idegpályáknak a kialakulásáért, amelyek az érzelemszabályozásért és a metakognitív folyamatokért felelősek. 
   A terápiás kapcsolatban – terápiás irányzattól függetlenül – hasonló idegrendszeri folyamatok játszódnak le, mint a csecsemő és édesanyja között. Ezen folyamatok tanulmányozása az idegrendszer szintjén alapul szolgálhat az integratív pszichoterápiás modellek megfogalmazásának.
   Az idegrendszer szintjén végzett kutatások még távol állnak attól, hogy egy egységes modellt tudjanak nyújtani a pszichológiai folyamatok idegrendszeri hátteréről. Különböző modellek léteznek, amelyek tudományos igazolása várat még magára. Mégis már ismertek olyan információk, amelyek reménykeltőek az integrációs törekvések számára is.