Az önegyüttérzés gyakorlása közben felvetődhet az a kérdés, hogy vajon nem szigetel el bennünket, nem tesz önzővé, ha arra fókuszálunk, hogy önmagunk felé gyakoroljuk az együttérzést. A gyakorlat azt mutatja, hogy az önegyüttérzésünk csak akkor fejlődhet, hogyha egy sokkal tágasabb kontextusba, az együttérzés hármas folyamába illeszkedik bele.

Az együttérzés folyamának három része van: az együttérzés, amelyet másoktól kapunk, az együttérzés, amelyet másoknak adunk és az önegyüttérzés. Csak e három összetevő egyensúlya esetén beszélhetünk lelki egészségről.

Az önegyüttérzés gyakorlása megtanít átölelni a saját gyengeségeinket, valóságunk azon részét, hogy emberi természetünkhöz az is hozzátartozik, hogy hibákat követünk el. Így nem érezzük szükségét annak, hogy másokat hibáztassunk, és önmagunkat az áldozat szerepében tüntessük fel, csakhogy megszabaduljunk az önvád okozta kellemetlen érzelmeinktől. Saját szenvedésünk és korlátaink együttérző átölelése hozzásegít ahhoz, hogy embertársaink gyengeségeihez is együttérzően viszonyuljunk. Ha megtapasztaljuk azt, hogy szenvedésünkkel együtt szerethetőek vagyunk, képessé válunk másokat is szeretni szenvedéseik közepette.

Az önegyüttérzőbb emberek könnyebben alakítanak ki közeli, hiteles és kölcsönös támogató barátságokat, mint azok, akik önkritikusak. Közeli kapcsolatainkban válunk érzelmileg a legsebezhetőbbé, és aggódunk a legtöbbet azon, hogy vajon mások elítélnek-e minket. Amikor együttérzőek vagyunk önmagunk iránt, abbahagyjuk önmagunk értékelését és az önmagunk feletti ítélkezést, így amiatt sem aggódunk már annyira, hogy mások elfogadnak-e vagy sem. Ehelyett marad elég lelki energiánk önmagunk és mások érzelmi szükségleteire figyelni.

Ahhoz, hogy együttérzőek tudjuk lenni másokkal, szükséges, hogy mi magunk is együttérzést kapjunk önmagunktól és másoktól. A másoktól kapott együttérzés azon kívül, hogy feltölti együttérzés tartályunkat, az alázatosságra is tanít. Megtapasztalhatjuk általa az embertársainkra való rászorultságunkat. Az együttérzéssel összeegyeztethetetlen, hogy folyton az adás pozíciójában legyünk.

A sajnálat és az együttérzés közötti egyik fő különbség, hogy amikor valakit sajnálunk, úgy tekintünk rá, mint aki különleges amiatt, hogy szenved, míg amikor valakivel együttérzünk, akkor tudatában vagyunk saját és az egész emberiség szenvedésének. Így egyenlő félként léphetünk oda hozzá. Hiszen az együttérzés nem a gyógyító és a sebzett kapcsolata, hanem egyenlő felek találkozása, akik együttérzéssel ölelik át saját és egymás sebzettségeit. Csak amikor eléggé ismerjük saját sötétségeinket és megtanulunk velük együtt együttérzéssel átölelni magunkat, tudunk jelen lenni mások sötétségében. Az együttérzés akkor válik valódivá, amikor úgy ismerjüik (f)el a a szenvedést, mint közös emberi voltunk egyik leglényegesebb részét.

​

Figyelhetünk arra, hogyan jelenik meg életünkben az együttérzés körkörös folyamának a három összetevője: az önegyüttérzés, a másoknak adott és a másoktól kapott együttérzés. Melyik szerepel nagyobb arányban? Hol van szükségünk odafigyelésre, fejlődésre?