Idegrendszerünk szerkezete és működése adja meg a választ arra a kérdésre, hogy miért is bír akkora szereppel az önegyüttérzés gyakorlása a másokon való segítés folyamatában. Amikor embertársunk szenvedésével találkozva gyakoroljuk az önegyüttérzést, ugyanazok a folyamatok zajlanak testünkben, mint amikor egy édesanya megnyugtatja a csecsemőjét.

Az emberek csecsemőkoruktól fogva rendelkeznek azzal a képességgel, hogy átérezzék a körülöttük levő személyek érzelmeit. Ezért a jelenségért tükörneuronjaik felelősek.

Egy csecsemőben még nem fejlődnek ki azok az idegi pályák, amely segítségével meg tudja magát nyugtatni, a megnyugtatást az édesanyja idegpályáin végbemenő folyamatok fogják elvégezni helyettük. Ezért van az, hogy amikor egy csecsemő sírni kezd, nem tudja abbahagyni a sírást, hacsak valaki nem vigasztalja meg (vagy bele nem fárad, de ez utóbbi gyakori ismétlődése azt tanítja meg a felnövekvő embernek, hogy ne kérjen segítséget, mert úgysem kap).

Amikor a csecsemő sír, odalép az édesanyja, és tükörneuronjai által átveszi kicsinye arckifejezését, és átél valamennyit a szenvedéséből. A csecsemő látja édesanyja arcán a szenvedés jeleit, érzékeli, hogy édesanyja együtt rezdül vele. Ezután az édesanya elkezdi saját magát – jobban mondva, a csecsemője benne tükröződő érzelmeit – lenyugtatni. Ennek hatására arckifejezése lassan kisímul. A csecsemő pedig a tükörneuronjaival átveszi édesanyja megnyugvását, és benne is lecsillapodnak a fájdalmas érzések. Az édesanyában ez a folyamat egyáltalán nem tudatos. Ösztönösen belénk van kódolva, hogy egy csecsemő szenvedésével találkozva először átvesszük szenvedő arckifejezését, megszólítjuk egy szenvedést is tükröző, de gyengéd hangszínen, majd vonásaink kezdenek kisímulni, hangszínünk egyre gyöngédebbé válik. Ez a folyamat nagyon sokszor ismétlődik a kisgyerek első életévei folyamán. Hogyha megfelelően történik, kialakulnak azok az idegpályák, amelyek segítségével egy érzelmileg kiegyensúlyozott felnőtt válik belőle.

Nagyon sok esetben a szülő érzelmileg nem tud kielégítő módon jelen lenni csecsemője mellett, így ez a folyamat hiányt szenved, és a felnövekvő személyben nem alakul ki önmaga megnyugtatásának képessége. Az ilyen ember állandóan feszült, szorong, szomorú vagy dühös, érzelmi kitörései vannak, és idejének nagy részében erőteljes érzelmi szenvedést él át.

Az együttérzés fókuszú terápián lehetőség van ennek a folyamatnak a bepótolására. A kliens megérkezik a terápiára, osztozik valamilyen fájdalmas tapasztalatáról. Piros rendszere aktiválódik és kellemetlen érzelmeket él át. A terapeuta tükörneuronjai működésbe lépnek, aktiválódik a saját piros rendszere. Testében éli át a másik ember szenvedését, tudatosan nem vesz tőle távolságot. Viszont ugyanilyen tudatosan gyöngéd szeretettel fordul önmaga felé, aki átéli a kliense szenvedését. Önmagához való gyöngéd viszonyulása folytán aktiválódik zöld rendszere, és elkezdi csökkenteni piros rendszere működését. A kliens a tükörneuronjai segítségével észleli a terapeutában bekapcsolt zöld rendszert, és saját zöld rendszere is bekapcsolódik. Zöld rendszere elkezdi csökkenteni a piros rendszere által keltett kellemetlen érzelmei erősségét. A terápiás ülések egymásutánjában ez a folyamat sokszor megismétlődik. Ezáltal a kliens agyában új szinapszisok alakulnak ki, és zöld rendszere megerősödik, kifejlődik.

Első hallása meglepő, mégis, ha belegondolunk, nagyonis logikus, hogy ez a folyamat a terapeuta lelki egészségére is jótékony hatással van. Ahelyett, hogy túlterhelődne kliensei szenvedésétől, minden egyes terápiás ülés alkalmával ő maga is gyakorolja, hogy amikor észleli piros rendszere működésbe lendülését, tudatosan kapcsolja be zöld rendszerét, és engedje, hogy zöld rendszere elkezdje csökkenteni a piros rendszere által keltett érzelmei intenzitását. Így az ő idegrenszere is folyamatos tréning alatt van. A terápiás ülések alatt is gyakorolt folyamat könnyebben elérhetővé válik, amikor magánéletében észleli piros rendszere aktiválódását.

A kliensek érzelmeinek átvételére hosszú időn át úgy tekintett a szakirodalom, mint a segítő személyek gyengeségére, amelyet minden áron ki kell küszöbölni. Mivel ez a jelenség a tükörneuronjaink működésével függ össze, a csökkentésére tett erőfeszítéseink kevés sikerrel járnak. Ha pedig mégis járnánk némi sikerrel, az a szakmai munkánk hatékonyságát nagymértékben csökkenti. Kevés visszatetszőbb tapasztalat van, mint egy rideg és távolságtartó segítő szakemberrel találkozni, aki székében hátradőlve, jegyzettömbjével a kezében tárgyilagosan méregeti mindazt, amit bizalmasan és bensőségesen megosztottunk vele.

Az önegyüttérzés kapcsán végzett neuropszichológiai kutatások egy másik utat jelölnek ki számunkra: az önegyüttérzés útját. Ami a segítő szakemberek számára fenyegetőnek tűnt, most a személyes fejlődésük lehetőségeként jelenik meg.

​

Amikor mások szenvedésével találkozom, gyengéden figyelhetek arra, hogyan jelenik meg bennem a másik ember szenvedése? Tudom-e gyöngéden magamban átölelni? Mi történik benne, miközben én gyöngéden átölelem a bennem rezonáló szenvedését?