A pszichoterápiák világában egyre több az integrációs törekvés. A korábban önmagukra egyetlen hatékony és tudományos alapokon nyugvó irányzatként tekintő iskolák képviselői egyre nagyobb nyitottságot mutatnak az integrációs törekvésekre.

Ezek a törekvések következnek abból azokból a filozófiában történő változásokból is, amelyek jelen korunkat jellemzik. Dióhéjban erről szeretnék egy kis áttekintést nyújtani.

A felvilágosodás koráig a gondolkodást a dogmatizmus uralta. Aki tekintéllyel rendelkezett, határozta meg, hogyan kell látni az embert, a társadalmat, a világot, és az emberek hittek a tekintélynek, anélkül, hogy a saját tapasztalatuk alapján meg akartak volna győződni, hogy amit elhisznek, az megfelel-e a valóságnak.

A modern kor ígéretét az képezte, hogy a tapasztalat útján, a természettudományos módszerek segítségével a világ és benne az ember teljes mértékben megismerhető. Csupán idő kérdése, és az emberiség birtokába fog jutni az összes ismeretnek. Ez lendületet, motivációt, bizalmat, pozitív szemléletet adott hosszú időn át az embereknek.

Ám a történelem azt bizonyította, hogy ilyesfajta teljeskörű ismeretre nem tudunk eljutni a természettudományok segítségével. A posztmodern krízis a relativitás bizonytalanságában áll. Nemcsak a dogmák bizonyultak megdönthetőnek, hanem a teljesen biztosnak hitt természettudományos kutatások is megcáfolódtak, és az is bizonyítást nyert, hogy nem fogunk minden információ birtokába jutni. A természettudományok vívmányait a XX. századi ember borzalmas pusztítások véghezvitelére használta fel.

Ebben a csalódottságban két véglet jelenik meg, amelybe beleeshetünk. Az egyik, hogy amikor összegezni akarjuk az eddigi pszichológiai tudásunkat, vissza akarjunk térni a modernizmus szemléletéhez, egy újabb irányzatot akarjunk létrehozni, amely a tévedhetetlenség igényével lép fel. Ebben az esetben vakok lennénk a valóság összetettségére, az emberi tapasztalat sokrétűségére. Az az önelégült és fölényes hozzáállás, amely agresszíven védi saját álláspontját, attól való félelmében, hogy összeomlik a tévedhetetlenségébe vetett hite, többet árt az embereknek, mint használ.

A másik véglet a nihilizmus, a cinizmus, amely semmit sem akar már állítani, mert tudja, hogy bármit is állítson, az kiegészíthető, sőt részeiben vagy egészében cáfolható. Fél attól, hogy bármit is állítson, nehogy leuralóvá váljon, nehogy alkalmat adjon a fölényeskedésre, a hatalommal való visszaélésre.

De sem egy saját pszichológiai irányzat abszolút voltába vetett vak hit, és merevség, sem az a cinizmus, amely már semmit sem mer mondani, nem tud gyógyírt hozni az emberek szenvedésére.

Szükséges tehát egy középút, egy érzékeny egyensúly, amely integrálja az eddigi pszichológiai ismereteket egy olyan rendszerbe, amely nem tartja abszolútnak magát, nyitott az árnyalásra, korábbi állításainak megkérdőjelezésére, újra fogalmazására, de meg mer szólalni, meri állítani azt, amit itt és most igaznak ismer fel. Azzal az alázattal, hogy bármelyik pillanatban felülvizsgálja állításait. 

Az integratív pszichoterápiának ilyen alázattal telt hozzáállással kell bírnia ahhoz, hogy valóban segítséget nyújtson a posztmodern korban élő, talajvesztett embernek.