Az önegyüttérzés harmadik alapeleme, hogy (f)elismerjük, a szenvedés részét képezi a közös emberi természetünknek. Az önegyüttérzést az különbözteti meg az önszeretettől és önmagunk elfogadásától, hogy van benne egy lényegi tényező: a többi ember. Az együttérzés (angolul compassion) szó szerinti értelme: „együtt szenvedni valakivel”, és ez a szenvedés tapasztalatában rejlő alapvető kölcsönösséget fejezi ki.

Az együttérzés abból a (f)elismerésből fakad, hogy az emberi tapasztalat tökéletlen. Amikor kapcsolatban vagyunk közös emberi természetünkkel, emlékezetünkben tartjuk, hogy hiányosságaink és csalódásaink részei a közös emberi tapasztalatnak. Ez különbözteti meg az önegyüttérzést az önsajnálattól.

Míg az önsajnálat azt mondja: „szegény én”, addig az önegyüttérzés figyelembe veszi, hogy mindenki szenved, és megnyugvást nyújt azáltal, hogy tudatosítjuk, ez egy közös tapasztalat, ami összeköt minket.

A fájdalom, amit a nehézségeink kapcsán érzünk, ugyanaz a fájdalom, amit egy másik személy érez a nehézségeivel szembesülve, csak más váltja ki, mások a körülmények, a fájdalom mértéke különbözhet, és a fájdalomtűrő képesség is. Mégis, a folyamat ugyanaz.

Mivel azt tartjuk természetesnek, hogy a dolgok jól menjenek, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk, akkor azt gondoljuk, hogy mindenki másnak jól mennek a dolgai, csak nekünk nem. Ettől elszigeteltnek fogjuk érezni magunkat, és szégyenünkben elrejtőznénk mások elől, akiket magunknál életrevalóbbaknak, szerencsésebbeknek és sikeresebbeknek tartunk. Segít, ha tudatosítjuk, hogy a szenvedés tapasztalata, mint valami közös bensőséges titok valójában minden emberrel összeköt.

Egyik központi szükségletünk, hogy érezzük, tartozunk valahova. Sok mentális probléma fő oka, hogy az ember elszigeteltnek érzi magát másoktól. A kapcsolatban-lét érzése aktiválja a zöld rendszert, amely csökkenti a piros rendszer által kiváltott szorongást. Ezért azok az emberek, akik úgy érzik, hogy kapcsolódnak másokhoz, nehéz életkörülményeik közepette kisebb mértékű szorongást tapasztalnak meg.

Akik nehezen tartanak fenn jó kapcsolatokat más emberekkel, ebben a támaszban hiányt szenvednek. De még a legoptimálisabb körülmények között sem tud mindig mellettünk lenni valaki, hogy érzékeltesse velünk, hogy valahova tartozunk és elfogadottak vagyunk. Mindannyiunkban ott él az a félelem is, hogy az emberek elutasítanának, ha ismernék a gyengeségeinket. A gyengeségeink szeretteink elől való elrejtése pedig még magányosabbá tesz bennünket.

Hogy a kapcsolatainkban rejlő megnyugtató erő hiányosságait pótoljuk, fontos, hogy a szenvedés pillanataiban emlékeztessük magunkat arra: a szenvedés közös emberi tapasztalata összeköt minket minden jelenleg élő, előttünk élt és utánunk megszülető emberrel. Ez egy nagyon mély, már-már misztikusnak tűnő, mégis nagyon konkrét tapasztalatokon, a szenvedés tapasztalatain nyugvó egység az egész emberiséggel.

Csoportokhoz akarunk tartozni, mert a világos csoporthatárok biztonságérzetet adnak. Ugyanakkor annak ellenére, hogy a csoporthoz tartozás önazonosságot ad, ez nagyon korlátolt tud lenni.

Amíg csoportokkal azonosulunk ahelyett, hogy az egész emberiséggel azonosulnánk, valójában elhatárolódunk embertársainktól. Az önegyüttérzés az egész emberiséggel való egységünkre ébreszt rá. Ha engedjük, hogy ez az egység hasson ránk, bekapcsolja zöld rendszerünket, továbbra is érezzük a fájdalmunkat, de a magányosság érzése már nem adódik hozzá a fájdalomhoz.

A szenvedésnek egyetemes emberi tapasztalatként való (f)elismerése is fegyverré válhat, amelyet önmagunk vagy egymás ellen fordíthatunk. Ez olyankor fordulhat elő, amikor azzal tagadjuk kellemetlen érzelmeink létjogosultságát arra hivatkozva, hogy mindenki más is szenved. Összehasonlítjuk szenvedésünket mások szenvedésével, és azt mondjuk magunknak: „másnak még rosszabb, nem kéne ennyire fájjon”, vagy „ez egy teljesen átlagos élethelyzet, valami baj van velem, ha ennyire megvisel”.

Ezek a mondatok nagyon távol állnak az önegyüttérző hozáállástól. Ítéletet hordoznak és érzelmeink invalidálását. Csak növelik a szenvedést, mert haraggal, szégyennel, tehetetlenséggel és elégedetlenséggel töltenek el. Ezzel szemben az önegyüttérzés teret ad a fájdalomnak. Ahelyett, hogy azt mondaná, hogy „nem kéne ennyire fájjon, nem nagy dolog, másnak még jobban fáj”, vagy „nem kéne megviseljen, másnak is fáj, de nem törődik vele”, azt mondja: „fájhat, hiszen mindenkinek fáj. Vajon hogyan tudnám gyöngéden körülölelni ezt a fájdalmat?”

Az is lehet, hogy az emberiségről egy nagyon negatív hozzáállást hordozunk magunkban. Úgy nőttünk fel, hogy szüleink azt közvetítették felénk, hogy a mi családunk az utolsó óázis, körülöttünk a világ megromlott. Vagy megtörténhet, hogy felnőttként értek olyan csalódások, amelyekből azt a következtetést vontuk le, hogy az emberek gonoszak, megbízhatatlanok. Ez a hozzáállás, ez a következtetés nem csak gondolataink szintjén van jelen, hanem mélyen a zsigereinkbe ivódhatott. Ebben az esetben ellenállásba ütközik, ha abba próbálunk beleérezni, hogy a szenvedés közös emberi tapasztalat, amely összeköt másokkal. Mivel negatív emberképünk van, az a gondolat, hogy mélyen összetartozunk a többi emberrel, hogy lényegében nagyon mélyen hasonlítunk rájuk, az önképünket is veszélyezeteti: „én sem vagyok különb, mint más, én is romlott vagyok, engem is utolért a megérdemelt balsors”.

Megtisztulni a zsigereinkbe íródott negatív világ- és emberképtől hosszú folyamat. Első lépésként segíthet, ha tudatosítjuk azt, hogy mindaz, amit magunkban értékként ismerünk (f)el valahogyan ott van másokban is. Akkor is, ha ez nem látszik, ha az emberek korlátai sokszor elfedik. Minél inkább tud rezonálni bennünk ez az értékekben való összetartozás, annál közelebb tudjuk engedni azt is, hogy a korlátainkban, tévedéseinkben, sőt szenvedéseinkben is összetartozunk.

​

Amikor szenvedést élünk át, azt mondhatjuk magunknak, hogy szenvedésünk összeköt a többi emberrel. És figyelhetünk arra, hogyan hat ránk ennek tudatosítása.