Azok, akik másokról gondoskodnak, megterhelődhetnek azzal a sok szenvedéssel, amelyről hallanak. A másodlagos traumatikus stressz zavar alakulhat ki náluk, amely a poszttraumás stressz zavarhoz hasonló tünetekkel jár: rémálmok, érzelmi zsibbadtság, a biztonságérzet csökkenése, cinizmus, a szeretett személyektől való elidegenedés. Mivel a legempatikusabb és legérzékenyebb személyek érzik át legmélyebben a embertársaik fájdalmát, ők vannak fokozottabb mértékben kitéve a túlterhelődésnek és a kiégésnek.

Azoknak akik szakemberként, vagy hozzátartozóként arra hivatottak, hogy mások szenvedését enyhítsék, a túlterhelődés és kiégés elkerülésére hagyományos módon kétféle tanácsot adnak: hogy érzelmileg maradjanak távol embertársuk szenvedésétől („ne üljenek fel a másik ember érzelmi hullámvasútjára”), illetve, hogy aktív módon törődjenek a saját jóllétükkel.

Az első tanáccsal az a probléma, hogyha határokat húzunk önmagunk és azok közé, akiket segítünk, akkor ha segítő szakemberek vagyunk, csökken az érzelmi érzékenységünk, és ezáltal a munkánk hatékonysága; ha pedig hozzátartozók vagyunk, akkor az érzelmi határok ártanak a kapcsolatnak.

A második tanács sokat segíthet, hiszen valóban szükséges a saját igényeink kielégítése ahhoz, hogy hosszú távon mások rendelkezésére tudjunk állni, viszont a segítés helyzeteiben nem tudjuk otthagyni a segített személyt, és azt mondani, hogy most gyorsan valami szabadidős tevékenységre van szükségünk, mert túlterhelődtünk a szenvedésétől.

Itt és most, a szenvedéssel való találkozás pillanataiban szükségünk van egy olyan módszerre, amely megvéd bennünket mások szenvedésének átéléséből fakadó túlterhelődéstől.

Ez a módszer az önegyüttérzés gyakorlása. A kutatások kimutatták, hogy azok a segítő szakemberek, akik tanulták az önegyüttérzést, kevésbé szenvednek másodlagos traumatikus stresszben, mert megvannak azok a képességeik, amelyekkel megakadályozzák, hogy kiégjenek, vagy túlzott mértékben elárassza őket a stressz a klienseikkel folytatott interakciók folyamán.

Az önegyüttérzés lehetővé teszi, hogy átérezzük mások fájdalmát anélkül, hogy túlterhelődnénk. Amikor (f)elismerjük, hogy milyen nehéz ott lenni azok számára, akik szenvednek, együttérzéssel fordulhatunk oda saját szenvedésünkhöz, vigasztalhatjuk önmagunkat.

Van egy fontos különbség az empátia és a kompassió között. (itt a különbség hangsúlyozása érdekében szándékosan a kompassió szót használom az együttérzés megnevezésére, mert a magyar nyelvben együttérzésnek fordítjuk az angol empathy és compassion szót egyaránt).

Az empátia az a tulajdonság, amely abban segít bennünket, hogy úgy érzékeljük a másik ember világát, mintha a miénk volna. De ha anélkül rezonálunk mások érzelmeivel, hogy rendelkezzünk a szenvedés megtartását lehetővé tevő saját érzelmi erőforrásokkal, könnyen kimerülünk. A kompassió magába foglalja azt a gyöngédséget, amellyel átölelhetjük mások szenvedését anélkül, hogy mi magunk kezdenénk el küzdeni vele. Amíg az empátia azt mondja, hogy „érezlek”, addig a kompassió azt mondja: „megtartalak”.

Más-más agyi központok aktiválódnak a két hozzáállás esetén. Az empátiához képest kompassióban egy kellemes érzelmi összetevő van jelen, a kompassió a fájdalomérző agyi központok aktiválása mellett aktiválja a kellemes érzelmekkel kapcsolatos idegi hálózatokat is.

​

kompassió = empátia + megtartottság

​

Aki csupán empatikus képességekkel rendelkezik, az embertársa szenvedésével találkozva érezni fogja saját testében annak fájdalmait. De ha itt megáll, és nem viszonyul először önmagához, majd a másik személyhez gyöngéd szerető gondoskodással, túlterhelődik az átvett érzelmekkel.

Az önegyüttérzést gyakorló emberekben mások szenvedésének átérzésén túl megjelenik egy második reflex: mások szenvedésével találkozva boldogságot, hálát, reményt, lelkesedést fognak érezni, mert mások szenvedésében egy nagyszerű lehetőséget fognak (f)elismerni arra, hogy valami jót tegyenek a világban.

Ilyen módon az önegyüttérzés gyakorlása egy altruista cselekedetté válik, hiszen megteremti annak mentális és érzelmi feltételeit, hogy hosszú távon tudjunk másokat segíteni.

​

Figyelhetünk arra, mi az ösztönös reakciónk, amikor mások szenvedésével találkozunk? Próbálunk távolságot venni, azáltal, hogy a értelmezéseinkbe menekülünk, külső szemlélőként „okosakat mondunk”, tanácsokkal látjuk el a másik személyt, vagy humorizálunk? Ha merjük átérezni a szenvedését, milyen a túlterhelődés megelőzését segítő módszerekkel rendelkezünk?