Az utóbbi évtizedek pszichológiai kutatásai egyre inkább rámutattak arra, hogy a megbocsátás lelki egészségünk nagyon fontos feltétele. Még puszta merő önzésből is érdemes lenne fejlesztenünk megbocsátó képességünket.

A megbocsátással kapcsolatos tévhitek gyakran megnehezítik, hogy meg tudjunk bocsátani azoknak, akik súlyosabb vagy kevésbé súlyos dologban valamilyen értelemben ártottak nekünk. Fontos előbb ezeket tisztáznunk.

A megbocsátás nem jelenti azt, hogy letagadjuk a sérelmet. Ha nem lenne sérelem, nem lenne értelme megbocsátani sem. Első lépéseként fontos kimondanunk, hogy a másik személy vétett ellenünk. Tudatosítjuk azokat az ártalmakat, amelyeket nekünk okozott. Nem túlozzuk el, de nem is kicsinyeljük le. Amennyire képesek vagyunk rá, tárgyilagosan vesszük számba azokat a károkat, amelyek értek a másik személy viselkedésé következtében érzelmileg, anyagilag, kapcsolatilag stb.

A megbocsátás nem jelenti azt, hogy továbbra is kitesszük magunkat a másik fél sértéseinek. Ha nem hajlandó, vagy nem képes változtatni az ellenünk irányuló viselkedésén, jogos, hogy saját magunk védelmében határokat húzzunk vele szemben.

A megbocsátás azt jelenti, hogy életigenlően viszonyulunk a másik emberhez függetlenül attól, hogy mit tett velünk. Ennek elengedhetetlen tartozéka, hogy nem akarunk bosszút állni, de a megbocsátás ettől sokkal több: minden értelemben a javát akarjuk a másik személynek. Ehhez szükséges egy tudatos döntés, és hosszú távon együtt jár egy mély belső gyógyulással, amiben az önegyüttérzés gyakorlása sokat tud segíteni.

Az önegyüttérzőbb emberek könnyebben bocsájtanak meg másoknak. Ennek az egyik oka az, hogy egyértelmű számukra, hogy a megbocsátás nem egyenlő azzal, hogy ott folytatjuk a kapcsolatot, ahol abbahagytuk abban az értelemben, hogy engednénk magunkat továbbra is bántani. Mivel együttéreznek önmagukkal, éberek saját szükségleteikre, tárgyilagosabban tudják megítélni a kapott bántás mibenlétét és nagyságát, és könnyebben meg tudják húzni a határaikat azokkal szemben, akik tudatosan vagy tudattalanul ártani próbálnak nekik. Mély bölcsességgel meg tudják különböztetni, hogyan védhetik meg magukat azokkal szemben, akik továbbra is bántják őket, anélkül, hogy bosszút állnának rajtuk.

A másik oka annak, amiért az önegyüttérzőbb emberek meg tudnak másoknak bocsátani az, hogy az önegyüttérzés a közös emberi mivoltunk (f)elismerésének hangsúlyozásával rádöbbent arra, hogy senkit sem lehet teljes mértékben felelősnek tenkinteni saját tetteiért. Múltunk, testünk és lelkünk állapota, a társadalom, a közvetlen környezetünk, és még megannyi tényező hozzájárul, hogy úgy viselkedünk, ahogy. Ez természetesen nem ment fel bennünket teljesen, mégis árnyalja a felelősségünk súlyát. Rádöbbenünk arra, hogy tévedés teljesen mértékben tudatos, megfontolt ellenünk irányuló gonosz szándékot tulajdonítani valakinek, aki ellenünk vétett.

Az egyik legjobb útja a megbocsátásnak az, ha megértjük, hogy mi vezethetett oda, hogy a másik személy azt tegye, amit tett. Milyen érzéseket élhetett meg, félelmet, összezavarodottságot, haragot? Milyen élettapasztalatai voltak? Mivel küzd? Miért nem tudta megállítani magát, képes-e önkontrollra, érett-e érzelmileg, képes-e empátiára, a szükségletei kielégítésének a késleltetésére? Miért nem volt lehetősége, hogy olyan modelleket lásson gyerekkorában, amelyektől ezeket eltanulhatta volna?

Még ha az is derülne ki, hogy egy ember egyszerűen gonosz vagy önző, akkor elgondolkodhatunk azon, vajon mi tette őt ilyenné? bizonytalan kötődés, szociális elszigetelődés, élettörténet, genetikailag örökölt tulajdonságok?

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy helyeselnénk a másik személy bántó viselkedését. Az tárgyilagosan rossz.

A leegyszerűsítő, fehér-fekete látásmód hibásokra és hibátlanokra osztja fel a világot. Az önegyüttérzés gyakorlása képessé tesz árnyaltan látni a valóságot. Ez a képesség hozzátartozik pszichés érettségünkhöz. Látjuk a másik ember hibáit, (f)elismerjük az általa okozott károkat, de annak is tudatában vagyunk, hogy nem teljesen felelős a tetteiért. Felismerjük, hogy mi is hasonló helyzetben vagyunk, mi is hibázunk, mi is okozunk kárt másoknak, és mi sem vagyunk teljesen felelősek a hibáinkért. Ez a közös emberi természetünk része, amely mélyen összeköt minden emberrel, azokkal is, akik megsértettek minket, és azokkal is, akik minket sértettek meg. Ahogyan saját magunknak vágyjuk az életet, úgy igenelhetjük embertársaink életét, azokét, akiket megbántottunk és azokét is, akik minket bántottak meg.

Ugyanakkor figyelembe tudjuk venni a valóságnak azt a részét is, hogy mindannyiunknak joga van az önvédelemre, és bármennyire is vágyjuk a másik ember életét, ha ő nem akarja, vagy nem tudja megváltoztatni velünk szembeni viselkedését, akkor a saját életünk védelmében határt húzunk neki. És a legmélyebb értelemben ez az ő életéért is van, hiszen nem engedjük egy olyan helyzetbe, ahol a benne levő romboló erők irányítása alá kerülne.

Az együttérzés fókuszú terápiában lehetőség van arra, hogy a megbocsátás folyamata belső tapasztalatból, és nem külső normák, elvárások, receptek alapján történjen. Ehhez elég együttérzéssel fordulnunk önmagunk felé, és az együttérzés tapasztalatában engedjük magunkat vezetni a bennünk jelen levő természetes belső gyógyító erők által.

A megbocsátás folyamatában első lépésként együttérezhetünk önmagunkkal, saját vágyunkkal, amely nem tudott beteljesülni az ellenünk vétő személy sebző viselkedése miatt. Észleljük fájdalmunkat, tudatosítjuk, hogy nem vagyunk vele egyedül, és keressük, hogyan is tudnánk gyöngéden viszonyulni önmagunkhoz, aki szenved. Miután eljutunk az önsajnálattól az önegyüttérzésig, ez az együttérzés szétárad bennünk, és ad egy belső megtartottságot. Ennek biztonságában elkezdhetünk beleérezni a másik személybe, az ő vágyába, az ő méltóságába, amely független a tetteitől, így a minket sértő tettétől is. Ahogy szemléljük a benne levő méltóságot, értékességet, lehet, hogy egyszercsak belülről megérezzük, hogy ő is sebzett, hogy ő is szenved. Nem racionális tudással, hanem egyfajta megrendítő intuícióval. Elkezdhetünk együttérezni az ő szenvedésével. Az is lehet, hogy ugyanezzel az intuícióval megsejtjük, hogy mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy ő sebzett legyen. Az együttérzés terében szemlélhetjük a valóságnak ezt az összetettségét: hogy mindkettőnkben ott a méltóság, a végtelen értékesség, de ott a sebzettség is. És egymás sebzettségéhez valamilyen módon kölcsönösen hozzájárultunk. De ez a (f)elismerés, mivel elsősorban az együttérzés biztonságos közegében egy belső intuícióból fakad, nem sújt szégyennel és durva önkritikával. Inkább megrendültséggel, csodálkozással, tölt el. Ha elidőzünk benne, gyógyítani fog, és elvezet a megbocsátáshoz.