Önegyüttérzés és önzetlen öröm

Az önelismerés nem ragaszt ránk bélyeget azzal kapcsolatban, hogy hogy jók vagy rosszak, értékesek vagy értéktelenek vagyunk. Nem választ ki egy tulajdonságot vagy szempontot, amely alapján egy ilyen fehér-fekete értékítéletet hozhatna. Ehelyett egyfajta viszonyulási módot jelent ahhoz, ami jó bennünk. Abból a felismerésből táplálkozik, hogy folyamatosan változunk, és soha nem tudjuk magunkat végérvényesen meghatározni tiszta pozitív, vagy tiszta negatív létezőként.

Sok olyan csodálatos dolog van bennünk, amelyet értékelhetünk magunkban akkor is, ha ezek nem tesznek egyedivé bennünket: hogy tudunk lélegezni, sétálni, enni, szeretni, megölelni. Ezeket a csodálatos képességeinket ünnepelhetjük, akkor is, ha a legtöbb ember rendelkezik velük. Sajnos legtöbbször csak akkor jövünk rá ezeknek a képességeinknek a csodálatos voltára, ha valamelyiket elvesztjük, vagy olyan emberekkel találkozunk, akik elveszítették.

Azt a tényt, hogy sok olyan csodálatos dolog van bennünk, amely nem tesz egyedivé, mégis ünneplésre méltó, kultúránk gyakran egyfajta szigorral, ítélkezéssel, megszégyenítéssel próbálja belénk sulykolni. Még akár ilyen hangok is megszólalhatnak bennünk, vagy mások mondhatják: „csak nehogy lerokkanj, ha ilyen hálátlan vagy, hogy nem tudsz az apró dolgoknak örvendeni. Akkor majd meglátod, hogy mennyi mindened volt, csak nem értékelted. De akkor már késő lesz.” Az ilyen fenyegető, megszégyenítő, babonás hangok állnak a legtávolabb az önegyüttérzéstől és önelismeréstől.

Az önegyüttérzés gyengédséggel öleli körül azt a fájdalmunkat, hogy vannak olyan jó tulajdonságok, amelyeknek híjjával vagyunk. Észleli ezt a fájdalmat, tudatosítja, hogy ettől mindannyian szenvedünk, és gyengédséggel viszonyul szenvedő önmagunk iránt. Az önegyüttérzésnek ebben a biztonságában válunk képessé arra, hogy oda tudjunk fordulni azok felé a képességeink felé, amelyek lehet nem tűnnek különlegesnek, mégis őszintén hálásak lehetünk értük.

Az önegyüttérzés és önelismerés lehetővé teszi, hogy ne játszuk ki egymás ellen azokat a tulajdonságainkat, amelyek nem tesznek egyedivé és azokat, amelyeket egyedivé tesznek. Hogy képessé legyünk meggyászolni azt, amink (még) nincs, és közben örvendeni annak, amink van. Hogy megtapasztaljuk az emberi szívünk tágas voltát, amelyben egyszerre tud ott lenni a hiányosságaink feletti fájdalom, és a képességeink feletti őszinte, gyermeki öröm.

Amikor azokat a képességeinket is ünnepeljük, amelyek egyedivé tesznek minket, akkor azt abban az összefüggésben tehetjük, hogy minden ember egy nagy egész része, és mindannyiunk személyes jó tulajdonságai valamiképpen az egész emberiséget gazdagítják. Bár nagyon személyesek, mégis nemcsak a miénkek, hanem minden ember közös kincsét képezik. Ezt tudatosítva megszűnhet az a kísértésünk, hogy magunkat különbnek gondoljuk másoknál, vagy attól féljünk, hogy hiúak és beképzeltekké válunk, ha örvendünk saját jó tulajdonságainknak.

Az önelismerés gyakorlása közben nem kell másokat leértékelnünk azért, hogy mi jól érezhessük magunkat. Képessé válunk úgy elismerni saját tevékenységünket, hogy közben elismerjük az embertársainkét is. Örvendhetünkk a saját talentumainknak úgy, hogy az embertársainkét is ünnepeljük.

Amikor mások örömével, sikerével találkozunk, sokszor automatikusan irígységet érzünk. Ha másokat szépenk látunk, önmagunkat rögtön csúnyának érezzük, ha másokat sikeresnek látunk, önmagunkat sikertelennek érezzük. Ilyenkor is gyakorolhatjuk azt a három lépést, amely az önegyüttérzés és önelismerés alapját képezi: észleljük a másik ember örömét, sikerét, jó tulajdonságait; tudatosítjük, hogy mindannyian mély kapcsolatban vagyunk egymással, és ha valaki ünnepel, nekünk is okunk van az ünneplésre; és őszinte jóindulattal, életigenléssel fordulunk a másik ember felé, akinek most épp örömben van része. Ez a hozzáállás abban is segít, hogy észrevegyük a másik ember jó tulajdonságait, és ne vegyük magától érthetődőnek, hogy azok vannak. A másik ember örömének vonatkozásában e három lépés gyakorlása a szimpatikus öröm, vagy önzetlen öröm gyakorlása.

Az önelismerés és az önegyüttérzés (önmagunkkal való kompassió) ugyanannak az éremnek a két oldala. Az első arra fókuszál, ami gyönyörűséget okoz, a második arra, ami a szenvedést. Az első emberi erőnket ünnepli, a második elfogadja a gyengeségeinket. Ami igazán számít az az, hogy szívünk és elménk nyitott legyen a valóságra, egy gyengéd, szeretetteljes megnyílással, öleléssel, ahelyett, hogy folyton értékelnénk, összehasonlítanánk, ellenállnánk. A leglényegesebb, hogy képessé váljunk megnyílni arra, hogy úgy lássuk magunkat, életünket, amilyen dicsőségében és becstelenségében egyaránt. Ez teszi lehetővé hogy minden létezőt szeressünk, beleértve magunkat is.

Ahogy átsétálunk életünk győzelmein és tragédiáin úgy, hogy közben mindenhez gyöngéden viszonyulunk, egyre inkább képessé válunk arra, hogy megtapasztaljuk, össze vagyunk kötve mindenkivel és mindennel.

Kultúránk nem erre tanít. Sokszor elég erőteljes nyomást gyakorol ránk, amely megnehezíti, hogy ilyen elfogadó és ítélkezésmentes hozzáállással tudjunk viszonyulni mindahhoz, amivel önmagunkban és környezetünkben találkozunk. Ha azt tapasztaljuk, hogy e kultúrális nyomás miatt képtelenek vagyunk erre a tágasságra, erre az elfogadásra, akkor kezdhetjük onnan, hogy együttérzéssel fordulunk e képtelenségünk iránt.

​

Tudatosan kereshetem más emberek jó tulajdonságait, sikereit, örömeit. Gyakorolhatom azt, hogy észlelem ezeket, tudatosítom, hogy mindannyian közösek vagyunk az örömben, a sikerekben, a jó tulajdonságokban, és felszíthatom önmagamban a másik ember iránti életigenlést. Ennek egy sajátos jó lehetősége a Facebook bejegyzések szemlélése. Amikor valaki egy örömteli képet tesz ki a Facebookra, vagy valamilyen más közösségi média felületre, gyakorolhatom a szimpatikus öröm három lépését. Kereshetem azt a belső hozzáállást, amely a másik ember öröme nyomán nem az irigységet, elszigeteltséget, nem önmagam elmarasztalását indítja el, hanem egy mély összetartozás tapasztalatát a jóban, az Életben, az örömben. A reményt, hogy a világban meg tud jelenni a jó, a másik ember életében, és az enyémben egyaránt.