A szégyen abból az ősi és ártatlan vágyunkból fakad, hogy szeressenek minket és tartozzunk valahova. Csecsemőként, gyermekként úgy maradhattunk életben, hogy szeretteinkhez tartoztunk, akik gondoskodtak rólunk. Az életben maradáshoz felnőttként is bizonyos mértékben szükségünk van egymásra.

Ezért okoz egzisztenciális szorongást a szégyen érzése, amely azt üzeni, hogy alapvetően valami baj van belünk, ami miatt elfogadhatatlanok és szerethetetlenek vagyunk. Mivel a szégyen azt üzeni, hogy a túlélésünk forog kockán, nagyon intenzív érzelemként éljük meg.

A szégyennel kapcsolatban három érdekes paradoxont figyelhetünk meg: aki szégyelli magát, úgy érzi, hogy méltó arra, hogy elítéljék, pedig maga a szégyen a szeretet iránti ártatlan vágyunkkal van összefüggésben; aki szégyent él meg, magányosnak és elszigeteltnek érzi magát, pedig a szégyen egy egyetemes érzelem, amely mint közös emberi tapasztalat mélyen összekapcsol minden embert; a szégyen mindenre kiterjedőnek és állandónak tűnik, pedig csak egy átmeneti érzelmi állapot, és lényünknek csak egy részével kapcsolatos.

A szégyen és a bűntudat közt lényeges különbségek vannak: a bűntudat a viselkedésünkre vonatkozik, a szégyen saját lényünkre; a bűntudat azt mondja, hogy valamit rosszul tettem, a szégyen azt, hogy én vagyok rossz; a bűntudat egy termékeny érzelem is lehet, mert arra ösztönöz, hogy jóvá tegyünk helyzeteket, amikor erre van szükség, a szégyen terméketlen, mert lebénít, és képtelenné tesz arra, hogy hatékonyan cselekedjünk.

A kutatások kimutatták, hogy az önegyüttérzés képessé tesz arra, hogy megtapasztaljuk a bűntudatot, szomorúságot és megbánást anélkül, hogy a szégyen csapdájába kerüljünk. Így ezek az érzelmek, bár kellemetlenek, mégis jó hatással lehetnek viselkedésünkre, ugyanis a jóvátétel felé mozdítanak el. Bár megtörténhet, hogy attól tartunk, az önegyüttérzés túl engedékennyé tesz saját hibáinkkal szemben, a valóságban pont az ellenkezője történik: könnyebben beismerjük és megbánjuk hibáinkat, és készségesebbekké válunk a jóvátételre anélkül, hogy önmagunkkal kapcsolatos lehúzó gondolataink elárasztanának.

Vannak olyan alapvető negatív hiedelmeink, amelyek szégyenérzetünk magját képezik. „Tökéletlen vagyok, „Nem vagyok szerethető”, „Tehetetlen vagyok”, „Nem felelek meg”, „Csődtömeg vagyok”. Ha összeszámoljuk, alig 15-20 ilyen hiedelem létezik, amelyet a földön több milliárd ember átél. Ez is bizonyítja azt, hogy bár azt hisszük, hogy a tökéletlenség elválaszt bennünket, valójában mint közös emberi tapasztalat, összeköt.

A szégyen fenntartásához hozzájárul az, hogy nem merünk beszélni arról, amit szégyellünk. Negatív hiedelmeink azért maradnak meg, mert elrejtjük őket mások, sőt önmagunk elől. Félünk attól, hogy mindenki elutasítana, ha megtudná azt, amit magunkkal kapcsolatban szégyellnivalónak tartunk. Elfelejtjük, hogy más emberek is ugyanezekkel az érzelmekkel küzdenek, mint mi. Ha legalább önmagunknak beismerjük ezeket a szégyent kiváltó gondolatainkat, akkor elkezdik elveszíteni fölöttünk a hatalmukat. Együttérzően, gyengéden átölelhetjük azt a részünket, amely attól szenved, hogy tele van ezekkel a negatív hiedelmekkel. Ahelyett, hogy fokoznánk szenvedésünket azzal, hogy dühöngenénk e sebzett részünk miatt, gyöngéd szeretettel átöleljetjük őt. Így hozzájárulunk a gyógyulásához.

Az önegyüttérzés a szégyen ellenszere. Azáltal, hogy hibáinkra inkább kedveséggel, mint ítélkezéssel válaszolunk, és emlékezetünkben tartjuk, hogy a hibázás közös emberi tapasztalat, ami nem elszigetel, hanem pont hogy összeköt másokkal, az önegyüttérzés lebontja a szégyen építményét. Hozzájárul ahhoz, hogy teljes tapasztalatvilágunkkal kapcsolatban tudjunk maradni, és tartani tudjuk azt egy szeretettel teli gyöngéd ölelésben.

​

Érdeklődéssel fürkészhetjük azt, hogy melyek azok a gondolatok, amelyek szégyent váltanak ki bennünk? Gyöngéd szeretettel, együtérzéssel átölelhetjük szégyenkező önmagunk.