A durva önkritika általában a kontroll igényünket rejti magába: azt a felfogást, hogy a kudarc elkerülhető, ha erőteljesen küzdünk ellene, és hogy sikerességünk csak rajtunk múlik. Nem akarunk szembenézni azzal a fájdalmas valósággal, hogy sem a külső körülményeket, de még a rájuk adott belső válaszainkat sem tudjuk teljes mértékben kontroll alatt tartani. Továbbá az önmagunk ellen érzett düh azt sugallja, hogy erősek vagyunk. Foggal-körömmel ragaszkodunk ahhoz, hogy kudarcainknak logikus magyarázatot adjunk, leginkább olyant, amely minket tesz értük felelőssé. Ez az értelmezés burkoltan magába foglalja azt a reményt, hogyha legközelebb jobban próbálkozunk, akkor van esélyünk arra, hogy sikereket érjük el.

Hogy megőrizzük a világról, a sorsról, az Univerzumról vagy Istenről alkotott pozitív képünket, inkább magunkat okoljuk a kudarcainkért. Biztonságérzetünk nagymértékben az előbbiekről alkotott pozitív képünkön nyugszik, így mindent megteszünk azért, hogy ezt a képet sértetlenül megőrizzük. Akkor is, ha ennek ára az önmagunk ellen fordított harag. Úgy járunk el, mint az a kisgyerek, aki a teljes szüleire utaltságában nem tudja látni a hibáikat, mulasztásaikat, hanem mindenért magát okolja, mert létszükségelete, hogy szüleit gondoskodónak, szeretetteljesnek lássa. Különben elviselhetetlen biztonságvesztés és szorongás kerítené hatalmába.

Kisgyermekként teljesen természetes, hogy nem tudunk más módot a világ kiszámíthatatlansága, és a gondozóink hiányosságai okozta szorongás csökkentésére, mint önmagunkat tenni felelőssé minden fájdalmas tapasztalatért. Az is természetes, hogy felnőttként is ezek a reakcióink ösztönösen megjelennek.

Olyan sokszor tudjuk harsányan vádolni magunkat a kontroll iránti igényünkért, mintha az valami babonás tisztátalanság lenne, ami miatt egzisztenciálisan szégyellnünk kellene magunkat! Pedig ez az igényünk is neuronjaink működéséből fakad, nem vagyunk érte hibásak! Saját magunk elítélése helyett kereshetjük azt, hogyan tudunk gyöngéden, kedvesen fordulni önmagunk felé, aki amiatt szenved, hogy szertefoszlani látja saját mindenhatóságának mítoszát. Kereshetjük, hogyan érezhetünk együtt önmagunkkal annak tudatában, hogy ezzel nem vagyunk egyedül. Minden előttünk élő és utánunk születő ember és minden kortársunk osztozik velünk ebben a fájdalmas tapasztalatban.

Ha egy képpel szeretnénk szemléltetni az önkritikus hang kialakulását bennünk, akkor annak a kisgyereknek a képével tehetnénk ezt, aki egy kicsi szobában össze van zárva egy alvó oroszlánnal. Az oroszlán bármikor felébredhet, a kisgyerek semmivel sem tudja megakadályozni ezt. A gyerek rettegve, a tőle telhető legnagyobb csendben járkál körbe az oroszlán körül, és ha valamilyen neszt csap rémülten a fejére üt és azt mondja magában: „te hülye, ne csapj zajt, mert megesz az oroszlán”.

Ehhez a jelenséghez hasonlít az is, amikor mások előtt kritizáljuk magunkat, hogy ne ők kritizáljanak minket. Mintha azt mondanánk: „elmondom neked, hogy mennyi hibám van, hogy ne érezd szükségét annak, hogy te mondd el, hanem inkább erősíts meg abban a reményemben, hogy mégsem vagyok annyira rossz.” Pillanatnyilag megkönnyebbülést élhetünk át, ám ennek a megkönnyebbülésnek túlságosan nagy az ára. Folyamatosan működésben tartjuk piros rendszerünket, és kapcsolatainkat is megterhelheti, ha állandóan önmagunkat leértékelő kijelentéseket teszünk.

Bár paradoxonnak tűnik, az önkritika a felsőbbrendűségi érzésünkhöz is kapcsolódik. Az önmagunkról kialakított képünk összetett, és bármelyik részével képesek vagyunk azonosulni.

Amikor önmagunkat kritizáljuk, akkor mi vagyunk a kritikusok és a kritizáltak is egy személyben. A kritikus részünk felsőbbrensűséget él meg. Hűnek bizonyul azok mellett az értékek mellett, amelyeknek kritizált részünk nem felelt meg. Ha az önkritikus részünkkel azonosulunk, enyhíti azt a csalódásunkat, hogy nem voltunk hűek értékeinkhez. Amikor kritizáljuk magunkat, megpróbáljuk úgy megmenteni az önbecsülésünket, hogy azt gondoljuk, a kritikus részünk jó, a többi pedig rossz.

E paradoxonokkal teli szövevény alapvető tévedése, hogy önmagunkat a jó és a rossz kategóriáiba akarjuk belepréselni. Ez az önbecsülés csapdája. Ezzel szemben az önegyüttérzés egy út, ahogyan ahhoz a misztériumhoz viszonyulunk, akik vagyunk. Ahelyett, hogy folyton próbálnánk az önmagunkról alkotott képet kozmetikázni, az önegyüttérzés tiszteli azt a tényt, hogy minden emberi lénynek egyaránt vannak erősségei és gyengeségei. Ahelyett, hogy elvesztődnénk azokban a gondolatokban, hogy jók vagyunk vagy rosszak, tudatossá válhatunk a jelen pillanat tapasztalatára, és rádöbbenhetünk arra, hogy minden változásban van: a sikereink és kudarcaink jönnek és mennek, nem határozzák meg az értékességünket.

​

Amikor megszólal bennem az önkritika hangja, figyelhetek arra, kit vagy mit akarok megvédeni azzal, hogy önmagamat teszem felelőssé, önmagamat marasztalom el?