Önegyüttérzés és önkritika - evolúcióspszichológiai alapok
Az önegyüttérzés útja azzal kezdődik, hogy tudomásul vesszük, hogy mind az önkritika, mind az önidealizálás természetes folyamatok, embervoltunk neuropszichológiai velejárói, amelyek az evolúció folyamán alakultak ki. Ez nem jelenti azt, hogy ezentúl bátran kritizálhatjuk vagy idealizálhatjuk magunkat, de ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk, első lépésként együtt kell éreznünk azzal a szenvedéssel, amely testünk, idegrendszerünk tökéletlenségéből fakad, és amely minden ember közös tapasztalata.
Valóságunkhoz tartozik, hogy az önkritika és az önidealizálás között ingadozunk, mert mind a kettő biztonságot jelent.
Ha törzsfejlődés szempontjából nézzük, azt látjuk, hogy az önidealizálás azzal van összefüggésben, hogy a legjobbnak, tehát a hierarchia csúcsán levőnek gondoljuk magunkat. Ez biztonságot ad, mert aki ezen a csúcson van, annak több lehetősége van az erőforrásokból részesülni.
Az önkritika pedig azzal van összefüggésben, hogy alávetjük magunkat a vezetőnek. Aki pedig aláveti magát annak, aki a hierarchia csúcsán van, azt megvédik, és részesítik a túléléshez szükséges javakból. Ezért bármennyire paradoxonnak tűnik, mindkét viselkedésmód kívánatos, hiszen a túlélést biztosítja.
Teljesen logikus, hogy mi is, – ahogy őseink is – ösztönösen használjuk őket, hiszen egészséges dolog a túlélésért küzdeni. Csupán az a kérdés, hogy itt és most, egy adott személy életében ez-e a legjobb módja az alkalmazkodásnak, a túlélésnek, a kiteljesedésnek?
Modern társadalmunk adta életkörülményeink közepette be kell látnunk, hogy ezek a viselkedésmódok legtöbbször hátránnyal járnak. Erre mondja az együttérzés fókuszú terápia, hogy az agyunk becsapós (tricky brain), egyes, az evolúció folyamán kialakult tulajdonságai mostanra többnyire nem előnyt, hanem hátrányt jelentenek.
Minden ember jobbnak tartja magát a többieknél, de csak azokban a tulajdonságokban, amelyeket a saját kultúrája értékeknek tart (pl. a nyugati individualisztikus kultúrákban ilyen értéknek számít a függetlenség, az eredetiség, a keleti közösségi kultúrákban a segítőkészség, az együttműködés készsége). Még az olyan emberek is, akik saját igényeiket alávetik mások szükségleteinek, tetten érhetik magukban az önidealizálást, amikor azt gondolják magukról, hogy ők segítőkészebbek másoknál. Paradox módon az önfeláldozást is élhetjük meg úgy, hogy jobbak vagyunk másoknál (akik nem önfeláldozók).
Az ilyesfajta belátások hatására legtöbbször elönt minket a szégyen. Megkérdőjelezzük saját hitelességünket és értékességünket. Olyan is van, amikor előszeretettel döbbentünk rá másokat, hogy bármennyire is szolgálatkészek legyenek, valójában minden jó tettükkel azt bizonyítják maguknak, hogy ők jobbak mint embertársaik. Amikor azt bizonygatjuk, hogy minden önzetlenség önzést, minden alázatosság gőgöt rejt magában, és fölényesen leplezünk le ezt másokban, valójában mi is úgy próbáljuk fenntartani magas önbecsülésünket, hogy közben megszégyenítjük azt, akit épp kioktatunk.
Ezek az eszmefuttatások, amennyiben a hatásuk a szégyen és a megszégyenítés, nélkülözik az együttérzést. Az önegyüttérző ember felismeri idegrendszerének tökéletlen működését, megérti, hogyan következik ez a törzsfejlődés folyamatából, és együttérez e paradoxonból fakadó fájdalommal és összezavarodottsággal. Kedvesen fordul önmaga és minden ember felé, tudva, hogy ez egy olyan szenvedés, amely mindannyiunkat összeköt.
Éber figyelemmel kereshetjük napunkban azokat a pillanatokat, amikor önidealizáló vagy önkritikus gondolatok bukkannak fel bennünk. Egyszerűen észlelhetjük, hogy most éppen megjelentek, és együttérzően, kedvesen fordulhatunk önmagunk felé, tudatosítva, hogy ez a fajta működésünk az egész emberiséggel közös idegrendszeri tökéletlenségünkből fakad. Akár gyengéden mondhatjuk nevünkön szólítva önmagunk: „ez nem a te hibád!” Kíváncsian figyelhetünk arra, hogy mi történik ebben a gyengédségben az önkritikus és önidealizáló belső hangjainkkal...